Szy Katalin, klinikai szakpszichológus, író tollából
Depresszió, kiégés vagy gyász? Hasonló tünetegyüttes, mégis mindhárom más-más lelki státusz.
Az alacsony hőfokon való működés, az alvási szokások megváltozása, szomorúság, kilátástalanság, hízás, vagy épp ellenkezőleg, a fogyás, a döntésképtelenség, önértékelési problémák, a fizikai gyengeség, testi panaszok (pl.: fejfájás, emésztési gondok, mozgásszervi tünetek), mentális zavarok (pl.: koncentráció, vagy a memória sérülése), pszichés problémák lehetnek a depresszió jelei, árulkodhatnak ki-, vagy lemerültségről, és a gyász aktív, vagy maradványtünetei is hasonlóak. Sokszor az orvosnak, vagy a pszichológusnak sem könnyű út megtalálni a helyes diagnózist és a megfelelő kezelést. A beteg önismerete, önkifejezése, önrevíziója, önvizsgálata, és a tünetek körülményeinek feltérképezése segíthet abban, hogy pontosan és a pácienssel együtt közelítsük meg a problémát.
Fontos differenciáldiagnosztikai pont a tünetek kialakulásának az előzménye. A kimerültséget, kiégést megelőző időszakra jellemző a tartós, megfeszített, mókuskerékhez hasonlítható mindennapi munka, amit fizikailag és érzelmileg is distressznek él meg a személy. A gyászt veszteség előzi meg, bár sokszor évek, akár évtizedek is eltelnek a nem feldolgozott hiány és a tünetek között. A depresszió egy lelki betegség, és súlyosságától függően pszichoterápiát, esetleg gyógyszeres kezelést igényel. A depressziós személy gyerekkori élményei között gyakran szerepel nem feldolgozott veszteség.
Sigmund Freud szavai kapaszkodót jelentenek a differenciáldiagnosztikai munkában: ”Gyászban a világ üres, a depresszióban az én.”
A burnout szindróma fogalmát az analízis megteremtője nem ismerhette, hisz a kiégés a huszadik század végi, huszonegyedik század eleji jelenség: a fejlett ipari országokban a túlhajszoltak, teljesítményorientáltak, perfekcionisták, a fogyasztásra sarkallt, a jólétet hajszolók, a megélhetésért küzdők szenvedése – vagy épp a szenvtelensége, hisz a kiégett emberek a monotóniától szenvednek, elvesztik lelkük színét, fényét, melegét.
A gyász legtöbbször könnyen definiálható. Amikor valaki, vagy valami elmegy, eltűnik az életünkből, akkor kiszakad egy darab a lelkünkből. A veszteség, a „visszafordíthatatlan” érzése nagy nyomást okoz a mellkasunkban, átmenetileg üressé válik a világ, értelmetlenné válik az élet. Legsúlyosabb veszteség a halál, de gyászmunkát igényel a szakítás, a válás, a lakhelyváltozás. Gyászolhatjuk a régmúlt időket, a kihullott hajunkat, elvesztett tárgyakat, életstílust, jólétet… Hogy valakit, valamit hogyan, mikor, milyen körülmények között kell elengednünk, az meghatározza a gyász erősségét, a gyászmunka hosszát. Mivel minden ember más, a lelki sebek is másképpen gyógyulnak: van, ami gyorsan elmúlik, van ami lassabban beheged, van, ami soha. Mégis meg kell tanulnunk felejteni, hiszen aki képtelen belenyugodni a „nincs tovább”-ba, az feleslegesen és többet szenvedhet élete folyamán.
Az élet legfájdalmasabb lelkiállapota, amikor a halállal találkozunk. A szeretett személy elvesztésének fájdalma mellett a halálélmény átrendezi az életfelfogásunkat és a halálfélelmünket is mozgósítja – láthatatlanul. Mert mindannyian félünk a haláltól, de aki nem tudja megnyugtatni magát, vagy nem tudja elterelni a figyelmét a megmásíthatatlanul biztos bizonytalanról, az félhet az egyedülléttől, a magánytól, a veszteségtől.
A végső egyedüllét, a végső magány, a végső veszteség pedig maga a halál. A halálfélelem sok betegség hátterében analizálható, (szorongásos megbetegedések, a pánikrohamok, párkapcsolati, életvezetési problémák, érzelmi zavarok, stb.). Amilyen a viszonyunk a halállal, olyan az életünk. Ha a veszteségek fájdalmát képesek vagyunk megélni, megdolgozni és az „űrt” kitölteni, akkor elfogadjuk a „véget”.
A nép bölcs: „Élőnek élő, holtnak holt a barátja.” – ez a mondat az egészséget szolgálja.
Meg kell tanulnunk gyászolni, és meg kell tanítanunk gyermekeinknek, hogyan lehet feldolgozni a veszteséget. Sajnos manapság eltűnt a halál az életből. Nincsenek a halálhoz köthető rituálék. Nincsenek otthon felravatalozva a halottak, nincsenek sirató asszonyok, nincs gyászruha, nincs gyászév, nincs halotti tor. Pedig a halotti tor pont azt jelképezi, hogyan kell továbblépni a fájdalomból, hogyan találhat egymásra a család, sőt, az igazi halotti toron még a nóta és a vidámság is előkerül. Igen, vidámság. Hisz vannak olyan kultúrák, ahol a gyász színe nem a fekete, hanem a mindent magába foglaló fehér, a teljesség.
A normál gyász hat hónap és másfél év között lezajlik. Három szakasza jól elkülöníthető.
Az első szakasz a sokk szakasza, amikor a hitetlenkedés, dermedtség, sírás, sóhajtozás, a tehetetlenség, vagy épp ellenkezőleg, az érzelmi viharok, kontrollálhatatlan érzelmi kitörések, hasi ürességérzet, torokszorítás, derealizációs tünetek, tagadás, valótlan tartalmú fantáziák jellemzik a gyászolót.
A gyász második fázisában gyakran dühös a személy és erős bűntudatot érez. Ez természetes, hisz a tehetetlenség dühöt generál, és nincs olyan „tiszta” kapcsolat, amely, ha vége szakad, nem hagy maga után elvarratlan szálakat. Ha egy kapcsolatban sok feszültség, konfliktus, vagy ambivalencia van, a gyász erősebb és hosszabb, mint egy békés viszonyban. A második szakaszban a fogyás, a kialvatlanság, a motiválatlanság, a befelé fordulás, a lehangoltság természetes.
A harmadik szakaszban az emlékekhez nem tapad már intenzív fájdalom. A gyászoló motivációja megélénkül és nyitottá válik az újra.
Ahány kapcsolat, ahány ember, ahány halál, annyi féle gyászmunka létezik. A komplikált gyászra hajlamosít a hirtelen halál, amire nem volt idő felkészülni. A dependencia, az önállótlan életvezetés nehezíti a halál utáni újrakezdést. Nehéz az alkoholistákat meggyászolni, mert ambivalens (egyszerre pozitív és negatív) érzelmek kötik őket a családtagokhoz. A gyermek, vagy fiatal halála elfogadhatatlan és természetellenes, ezért a gyász fájdalmasabb, nehezebb, hosszabb, akár véget nem érő. A krízisben lévő és a depressziós nehezebben küzd meg az elengedéssel. Támogató család, baráti kapcsolatok nélkül nehezebb kitölteni a gyász ürességét. Az erőszakos halál elfogadhatatlan, feldolgozhatatlan.
„Élet és halál nem más, mint kettétört öröklét…” – Pilinszky mondata engem megnyugtat. Mint egy jó pszichológus, arra késztet, fogadjam el az élet megmásíthatatlan rendjét. Próbálom…
Amennyiben Ön magára ismer, vagy hasonló problémával küzd, kérjük forduljon szakemberhez segítségért!
Ha weboldalunk témáit a továbbiakban is szívesen olvasná, kérjük kövesse Támogatóként is oldalunkat.
Itt jelentkezhet: https://mindenki.eu/tamogatoi-kor/
Köszönjük! Beszéljünk róla, vigyük hírül közösen!
