MINDENKI – Sikertörténet

Home / Cikk / MINDENKI – Sikertörténet

Zs.P., 21 éves fiatal nő

Ismerjétek meg az Ő sikertörténetét

„Rossz napok nélkül hogy lehetnének egyáltalán jó napjaink?”

Egy este nagy levegőt vettem és odamentem anyukámhoz, hogy szeretnék pszichológushoz járni. Általános iskola 7. osztályába jártam. Kiskamaszkorban voltam, csupa bizonytalansággal és kérdéssel saját magammal, másokkal és az élettel kapcsolatban. Váltig állítottam, hogy én depressziós vagyok. Ezen a „tudatos szomorúságon” – mivel visszagondolva úgy látom, az volt – természetesen nem segített, hogy az első, ismerős által ajánlott valaki, akihez elkezdtem járni, egy pszichiáter volt. Fel is írt nekem antidepresszánst, erősítve ezzel a bizonyosságomat magamról, de maga a terápia nem vezetett sehova, nem segített, úgy ahogy a gyógyszer sem. Nem kaptam választ, visszajelzést a bennem csak fokozottan gyűlő kérdésekre. Főleg azért, mert előttem van a kép, hogy ülünk egymással szemben a két fotelben, én mesélek, mi történt velem a héten, hogy érzem magam… és hallom a golyóstoll gyors, heves, monoton hangját a papírlapon, amit ki nem állhattam. Csak jegyzetel és jegyzetel. Én beszélek, ő ír. Gyakran tartottam egy nagyobb hatásszünetet és vártam, hátha kapok valamiféle reakciót, visszajelzést, de semmi. Még a tekintetből sem tudtam levonni bármiféle következtetést. Nagyon zavart. Az addig felgyülemlett kérdések mellé még hozzácsapódott minden alkalom után az a gondolat, hogy vajon ezen a héten mit írhatott le arra a sok üres, „tiszta lapra” rólam.

Be kellett látni néhány hónap után, hogy nem működik köztünk a dolog (sem a terápia, sem a felírt gyógyszer). Mert nekem akkor nem erre volt szükségem. Nálam ez a fajta terápia, az ilyen típusú orvos-páciens közötti egyirányú kommunikáció, az interakció hiánya nem vált be. De amennyire különbözőek vagyunk, amennyire más személyiség és lélek lakozik bennünk, biztos vagyok abban, hogy az utánam következő titokzatos, ismeretlen ember alig várta aznap, hogy megteljen az a sok lap vele és hallhassa a számára megnyugtató tollhegy sercegését.

Van ilyen. Továbblépünk és keresünk.

Meg is találtam. Szy Kati lett a pszichológusom. Fel voltam háborodva az első beszélgetésünkkor: „Én? Nem depressziós? Akkor ezt mivel magyarázza? És ennek mi az oka? És ez miért van? …Nem hiszem…” Sokat beszéltem és sokat hallgattam. Sok mindent megértettem.

Visszagondolva észre sem vettem, hogy milyen gyorsan változtam és el tudtam engedni nagyon sok felesleges és káros gondolatot, ami a fejemben volt. Csak azt éreztem, hogy szeretek oda járni, segít nekem és szükségem van erre az egy órára minden héten.

Hozzá kell tenni, hogy nálam a sok felesleges gondolat mellé társult egyfajta kényszeresség is, ami több mindenben megnyilvánult. De a terápia során, ami „intenzíven” talán kettő-három évig tartott, ezektől észrevétlenül megszabadultam, egyszerűen elengedtem őket. Ma már csak mosolygok rajtuk visszagondolva és bizony akkor is, ha néha-néha még észreveszek magamon valami aprócska, kényszeresnek azért túlzásnak nevezhető tulajdonságot.

Visszatérve a terápiára, egy idő után kevésbé éreztem nagy szükségét az életemben, és úgy voltam vele, hogy nem szorulok külső segítségre. „Már menni fog ez egyedül is.”

Írhatnám azt, hogy befejeződött a terápia, mert „jól voltam”, de ez nem így van. Milyen élet az, ha az ember mindig jól van? Van egyáltalán ilyen? Úgy gondolom nincs. Volt sok olyan nap, hogy nem voltam annyira jól, de meg tudtam vele birkózni egyedül, továbbléptem, erőt merítettem (bárhonnan, bárkitől az életemben) és aztán másnap boldogan ébredtem. Próbáltam a terápia alatt megszerzett tapasztalatok alapján mérlegelni és értékelni a dolgokat, megküzdeni az életem soron következő kihívásaival. Ha pedig úgy éreztem éppen, hogy egyedül ez most nem megy, visszamentem egyszer-kétszer a pszichológusomhoz, és már egy alkalom után másképpen láttam a dolgokat és éreztem, hogy segített az az egy óra.

Igazából már a gimnázium eleje óta kacérkodtam a gondolattal, hogy én is a pszichológiával szeretnék foglalkozni. De a sok rejtett vagy akár nyílt előítélet a szakmával és a szakmát űző, tanuló emberekkel kapcsolatban eltántorított és nem tudtam elengedni ezeket a véleményeket, pláne visszagondolva a saját múltra, a nehezebb korszakomra, amikor rendszeresen pszichológushoz jártam.

Egy művészeti ágban tanultam és próbáltam ki magam, sikeres voltam, végül rájöttem, hogy igen, biztos, hogy pszichológiát szeretnék tanulni. Ez a legérdekesebb, és legizgalmasabb tudomány. Én is szeretnék segíteni embereken. Meg szeretném jobban ismerni, bele szeretnék mélyülni, vegyíteni a tudományt a velem született és tanult készségeimmel.

Egészséges, életvidám embernek tartom magam, akinek úgy, mint bármely más embernek a Földön, vannak rossz napjai.

Rossz napok nélkül, hogy lehetnének egyáltalán jó napjaink?

Emellett úgy gondolom, vannak olyan dolgok: tulajdonságaink, gondolataink, gyengeségeink, amik egy életen át velünk tartanak, amikkel akár mindennap szembesülünk és amiken talán folyamatosan dolgoznunk kell.

Ezért tartom fontosnak az önazonosságot.

Meg kell tanulnunk őszintének lenni saját magunkhoz, észrevenni a hibáinkat, a gondjainkat, a problémáinkat, és meg kell legyen bennünk a szándék, az akarat és az erő, hogy ezeken változtatni tudjunk (illetve sokszor megtanuljuk elfogadni őket, valamint önmagunkat). És bizony be kell látnunk, hogy általában erre egyedül nem vagyunk képesek.

Legyen az egy szeretett családtag, barát, vagy akár egy ismeretlen, egy külső, objektív szem (pl. pszichológus), aki segíthet nekünk ebben.
Nézzünk körül, legyünk nyitottak és fogadjuk el a segítséget, valamint segítsünk mi is másokon!
Majdnem tíz év telt el, most is este van. Veszek egy nagy levegőt, és úgy érzem, én jó úton járok…

Amennyiben  Ön magára ismer, vagy hasonló problémával küzd, kérjük forduljon szakemberhez segítségért!

Ha weboldalunk témáit a továbbiakban is szívesen olvasná, kérjük kövesse Támogatóként is oldalunkat.
Itt jelentkezhet:
https://mindenki.eu/tamogatoi-kor/

Köszönjük! Beszéljünk róla, vigyük hírül közösen!