Az szorongás, ha valaki inkább nem repül, elkerüli az élményeket, a kényelmet, mert elviselhetetlen félelem gyötri már az utazás gondolatától is. Az indulás időpontja előtt hetekkel, hónapokkal nem alszik jól, ha arra gondol, hogy a levegőben lesz másfél órán át, holott pontosan tudja, hogy az autóbalesetek mindennaposak, a légi balesetek nagyon ritkák. A repülőfóbiásnak van lehetősége, hogy olyan úticélokat tűzzön ki magának, ami autóval, vonattal, busszal megközelíthető. Sokkal nehezebb annak a helyzete, aki például attól a gondolattól fél, hogy a szíve egy életen át rá van kényszerítve arra, hogy pumpálja a vért a testében, és ha csak egyetlen másodpercre megpihen, mindennek vége.
Az elkerülhetetlen, a kontrollvesztés érzése valóban kényelmetlen a léleknek, de közel sem tölt el mindenkit elviselhetetlen, hosszan tartó, szűnni nem akaró aggodalommal.
Kevesen szeretünk repülni, ebbe én is beletartozom. Sokan félünk attól, hogy megáll a szívünk – ez a pillanatokra felbukkanó gondolat ahogy jön, úgy megy el, az élet apróbb és nagyobb dolgai, élményei, kötelezettségek, a vágyak, a motivációk elterelik a figyelmünket a visszafordíthatatlan eseményektől való félelmeinktől. Ezzel szemben a kórosan szorongó minden pillanatát, minden gondolatát egy dologra feszíti rá, ezzel kapcsolatban elárasztja a rémület és képtelen kilépni az ördögi körből. Sem a munka, sem a hobbi – sem az aktivitás, sem a pihenés – sem a társaság, sem az egyedüllét nyugalma nem oldja az elviselhetetlen szorongást. Olyannyira rákattanhat a félelem témájára, hogy például a repülésfóbiás kilép a kedvenc sorozatából, ha a történet helyszíne egy utasszállító fedélzetén zajlik tovább. A teste működését figyelő személy éjjel-nappal vérnyomást mér, a pulzusát számolja, naplót vezet erről. Csapdába esik, hiszen izgatottan teszi csuklójára az ujjait, a felfokozott kíváncsiság, az előre vetített félelem, a bejósolt baj fiziológiai változásokkal jár: tovább emelkedik a szívverés száma és ez még zaklatottabbá teszi az önfigyelőt.
A szorongás tehát egy rosszul működő félelmi rendszer.
Az aggodalom nem egyedi probléma. Az önmagukat kiegyensúlyozott, harmonikus, önfeledt, vidám, optimista embernek tartók is gondolnak a veszélyre, és viszolyognak a haláltól, ám ezek a fel-felvillanó tartalmak nem torzítják el a valóságot, az életvezetést, az életminőséget.
A szorongás mértéke, hossza, gyakorisága különbözteti meg a pszichés jóllétben élőt a patológiás szorongótól.
Le kell küzdenem magam! – sokak szájából hallottam már ezt a mondatot. Ám magunkat lehetetlen leküzdeni, ugyanúgy, ahogyan a mocsárból sem tudnánk saját hajunkat megmarkolva kihúzni testünket – súlypont hiányában.
Segítő karokat várunk!
Sikertörténeteket, pozitív tapasztalatokat, saját élményről beszámolót, kipróbált, működő megoldást, pozitív megerősítést azok számára, akik úgy érzik, beleragadtak valamibe.
Szy Katalin felnőtt klinikai szakpszichológus, író tollából
Amennyiben Ön magára ismer, vagy hasonló problémával küzd, kérjük forduljon szakemberhez segítségért!
Ha weboldalunk témáit a továbbiakban is szívesen olvasná, kérjük kövesse Támogatóként is oldalunkat.
Itt jelentkezhet: https://mindenki.eu/tamogatoi-kor/
Köszönjük! Beszéljünk róla, vigyük hírül közösen!
