A pszichológus szófáján

Home / Heti Téma / A pszichológus szófáján

Szy Katalin, felnőtt klinikai szakpszichológus, író tollából

A pszichológiai kultúra terjedésével egyre többen veszik igénybe ezt a szolgáltatást.

Igen, ez egy szolgáltatás, és egyre nagyobb teret kap a mindennapjainkban. Nem feltétlenül érzelmi problémákkal, vagy pszichiátriai betegséggel küzdők, nem csupán krízisben lévők, vagy életvezetési tanácsot kérők járnak hozzám. Vannak olyan páciensek is, akik úgy veszik igénybe a klinikus segítségét, mintha sportolni, edzeni járnának. Egyetértek velük, hiszen ahogy a testünkre, szépségünkre, ápoltságunkra időt, pénzt és figyelmet fordítunk, úgy a lelki balanszunkról, lelki fittségünkről sem szabad megfeledkezni. Hogy ez korábban miért nem volt „divatos”? Egyrész az a felfogás uralkodott, hogy a bolondok járnak pszichológushoz, másrész egyszerűbb, kiszámíthatóbb, stabilabb volt a világ, jóval kevesebb káros stressz ért minket. Ki és miért jár pszichológushoz?
Vannak olyan személyek, akik heti rendszerességgel megkeresik a pszichológusukat.

Az intim, bizalmi viszony keretén belül nem feltétlenül érzelmi drámákról, nem tünetekről, hanem a heti eseményekről beszélgethetünk.

A páciens ventilál. A munka során felgyülemlett nehézségeket, kétségeket, megterhelő eseményeket megosztja a professzionális hallgatóval, ezzel meg is szabadul a feszültségtől. A ventilál szó szellőztetést jelent. Ilyenkor a páciens valóban, mint egy fülledt szobát, kiszellőzteti a belső terét és megkönnyebbülve távozik a terápiás ülés után. 

A konfliktusok, traumák, lelki problémák „érzelmi monológként” szubjektív szenvedést  okoznak. A pszichológiai üléseknek az elsődleges és igen fontos hatása, hogy ha ezt a „szubjektív masszát”, (haragot, indulatot, félelmet) a páciens megfogalmazza, ezzel a szubjektív tartalom máris objektívvé válik. A lélek orvosa az idő. Így a szavak objektív tartalma bekerül az idő keretébe, ettől a ponttól ketyegnek a percek, telnek az órák, a napok, a hetek, a hónapok…, s ahogy távolodunk a kimondott szótól, enyhül a fájdalom, enyhül a szenvedés, gyógyul a lelki seb.

Fontos feladatunk az önismeretünk fejlesztése is. Ez is lehet egy célja annak, ha valaki klinikai szakpszichológushoz fordul. A jó pap holtig tanul! – az önismereti utunk is halálunk pillanatáig tart. Soha nem késő és soha nem felesleges az önismereti igény. 

Van, aki szenvedésnyomással, félelemmel, szorongással, hangulati, vagy életvezetési problémával, viselkedési, vagy indulatkezelési nehézséggel keres fel, esetleg képtelen mozgósítani a pszichés energiáit, ezért sikertelen, vagy párkapcsolati nehézséggel viaskodik, magányos, vagy éppen szerelmes, szakítani próbál, vagy éppen most hagyták el, krízisben van, gyászol… sorolhatnám a problémákat… az is előfordul, hogy már járt pszichológusnál, és van diagnózisa – ebben az esetben az első pszichológiai interjú és klinikai tesztek után a pácienssel egy „szóbeli szerződést” kötünk, melyben közösen meghatározzuk a terápiás ülések célját, a terápiás módszert, illetve meghatározunk egy intervallumot, amelynek határán belül meg kell oldanunk a problémát.  Itt nem helyes a többes szám. Mert nem én oldom meg a problémát.

A páciens belső erőforrásait kell megtalálnunk, megerősítenünk, hogy képes legyen a boldogságra, azaz felismerje a reális szükségleteit, vágyait és megélhesse azokat. Amikor lezárjuk a terápiát, már biztos tudatában van a személy, hogy amit megtanult, megtapasztalt a közös munkánk alatt, az már az ő lelki képessége, az ő mentális ereje.

Vannak olyan esetek, amikor egy-egy tünet, panasz túlmutat a pszichológus kompetenciáján. Nagyon veszélyes lehet, ha egy lélekgyógyász nem ismeri fel a szakmai határait, esetleg presztizsvesztéstől való félelmében nem küldi tovább a beteget. Éppen ezért nagyon jól kell ismernünk a pszichodinamikát és a pszichopathológiát, de legfőképpen önmagunkat.
Itt a helye, hogy tisztázzuk, mi a különbség a pszichológus és pszichiáter között – ugyanis gyakran összekeverik a kettőt. A pszichológus lélekgyógyász és bölcsész végzettségű. A pszichiáter elmegyógyász, és orvosi egyetemet végzett, pszichoterápiás módszereken túl gyógyszeresen kezeli az arra rászorulókat, archaikus, természettudományi szemlélettel,  biológiai megközelítéssel gyógyít a pszichológus társadalomtudományi szemléletével szemben. A két szakma társtudomány, kiegészítik egymást – gyakran komplex kezelés (pszicho- és gyógyszeres terápia) segít a páciensen.  

Mit gondolnak? Egy pszichológus jár pszichológushoz? Azért teszem fel ezt a kérdést, mert gyakran megkérdezik ezt tőlem. Örömmel és kötelességből is járok. Jó érzés, ha én vagyok a figyelem központjában, ha tőlem kérdezik meg, hogy vagyok, ha panaszkodhatok, vagy ha egy objektív szakember nekem tart tükröt. Én is gyászolok, én is megélem a kríziseket, és ahogy egy orvos nem tudja kivenni saját magának a gyulladt vakbelét, én sem tudom magam hajamnál fogva kihúzni a „mocsárból”. Kell a súlypont, amibe belekapaszkodhatok. Ez a súlypont egy kolléga. A szupervízió egyébként is kötelező a mi munkánkban, ami azt jelenti, ha egy páciens túlságosan megérint, vagy nem megfelelő érzelmeket vált ki belőlem, ha haragszom, vagy a professzionális empátián túl nagyobb sajnálattal fordulok felé, esetleg neutrális vagyok a terápiás órán, vagy úgy érzem, a munkánkban elakadtam, akkor rá kell látnom, vajon mi mozdult meg bennem a páciens hatására, csak így tudom folytatni a munkámat.

Az is gyakran nekem szegezett kérdés, hogy tudom-e másként látni a világot, mint egy pszichológus. A válaszom: határozott igen! Nem elemzem, vagy analizálom a szeretteimet, a privát kapcsolataimat. Próbálok önfeledt és laza lenni, de néha egy-egy mimikában, egy elejtett szóban, egy mozdulatban sajnos többet látok, mint egy orvos, sofőr, tanár, egy „civil”. Ilyenkor sorsforduló  előtt állok. Az fájdalmasabb számomra, ha a privát életemben értelmezi úgy valaki a mondandómat, gesztusaimat, mintha pszichológus lennék. Pedig a privát életemben egy anya, feleség, barát, barátnő, kolléga vagyok. Esendő, néha szorongó, félelmekkel teli, boldog, aggódó, akár rosszkedvű, vagy eufórikus… A rendelőmben nem. Ott a professzionális figyelem, az empátia, a szubjektív bevonódás, az objektív keretek és a páciens, aki kölcsönveszi a személyiségemet, átmenetileg kikapcsol a saját életemből.

Gyakori kérdés, mi történik, ha egy páciens félrevezet engem. Én visszakérdezek ilyenkor, hogy miért tenné? Ha engem becsap, magát csapja be. A terápia egy érzékeny, intim tér. A terápia idején én vagyok a legőszintébb kapcsolata a személynek. Egy érzelmi állapotban vagyunk, egymásra rezonálva. Miért tenne ilyet tudatosan valaki? 

Fontos tudni, hogy számtalan pszichoterápiás irányzat létezik (analitikus, kognitív- és viselkedésterápiák, humanisztikus szemléletű pszichoterápia, létezik hipno- relaxációs- imaginatív- szimbólumterápiás irányzat, családterápia, párterápia, egyéni- és csoportterápia, verbális- és nem verbális terápia, stb.), de közös cél bármely módszernél a páciens szubjektív megértése és egy naprakész, objektív szakmaiságra épülő emberi, segítő kapcsolat.

Ahogy Bálint Mihály vallotta, hogy „Az orvos személyisége gyógyszer”, vallom, hogy a pszichológus személyisége a legfontosabb része a sikeres terápiának. 

Szokták mondani, hogy azért választja valaki a pszichológia útját, hogy magát, vagy az életében egy fontos embert meggyógyítson. Elképzelhető, hogy lehet a pályaválasztásban egyéni motiváció, de a képzések során minden pszichológus hosszú önismereti úton megy át. A páciensektől is sokat tanulunk. Bár a vicc is úgy szól, hogy “a beteget és a pszichológust csak az különbözteti meg, hogy merre áll az íróasztal fiókja”- ezen mindig nevetek, mert nekem nincs íróasztalom.

Amennyiben  Ön magára ismer, vagy hasonló problémával küzd, kérjük forduljon szakemberhez segítségért!

Ha weboldalunk témáit a továbbiakban is szívesen olvasná, kérjük kövesse Támogatóként is oldalunkat.
Itt jelentkezhet:
https://mindenki.eu/tamogatoi-kor/

Köszönjük! Beszéljünk róla, vigyük hírül közösen!