Mindenki

Home / Interjú / Mindenki

Dr. Ilniczky Sándorral, neurológus szakorvos barátommal beszélgetek

Szy Katalin felnőtt klinikai szakpszichológus/író

Még a hetvenes évek elején is összeolvadt a pszichiátria és a neurológia. Zárt osztályokon gyógyultak az elmebetegek, a szorongással küzdő betegek pedig gyakran feküdtek a neurológián és kaptak roboráló, infúziós kezelést. A praxisomban tapasztalom, hogy a „kivagyok idegileg”, vagy „idegösszeomlásom van” máig tartalmazza azt a közfelfogást, hogy a két szakterület határa nem teljesen határozott a betegek fejében. De logikus is, hiszen a mentális zavarok az agyunk működésének a zavarai, mint ahogyan a neurológiai kórképek is. 

Tisztába tennéd nekünk, Ilniczky doktor, a fogalmakat?

– Igaz, hogy korábban a szakképzésben is összekapcsolták a neurológiai és a pszichiátriai képesítést. Ennek oka, hogy sok neurológiai kórkép pszichiátriai tünetekkel manifesztálódik. Például a parkinson betegségénél előfordul a depresszió és a pánik. Ennek oka, hogy hasonló a két betegség biokémiai háttere, (a dopamin hiány érinti a mozgásszabályozást, de a lelki tünetek okozója is). Ha a másik irányból nézzük, a pánikbetegség tipikus tünetei lehetnek neurológiai jellegűek (karzsibbadás, erőtlenség, szédülés, izzadás, nyelési nehézség), mellette természetesen kardiológiai szimptómák (erős szívdobogás, mellkasi nyomás, stb.)  is színesítik a panaszok tárházát, vagy töltik meg halálfélelemmel ezt a lelkiállapotot.

– Hogyan tudod kiszűrni, hogy a beteget valóban az idegrendszer károsodása gyötri, vagy a lelkében rejlő megoldatlan problémák keresnek utat testi szenvedésben?

– Természetesen minden panaszt komolyan kell vennünk és ki kell zárnunk a neurológiai betegséget. Ezután a legnagyobb jóindulattal és szakmai megalapozottsággal küldöm el pszichológushoz, vagy pszichiáterhez a beteget, amire sokszor reagálnak elutasítóan, vagy belátás nélkül. Jobban ragaszkodnak a betegek a testi diagnózishoz. Kevésbé fogadják el a mentális, pszichés zavar lehetőségét. Valószínű, hogy a lelki betegség láthatatlan, ezért félelmetesebb. 

– Te tradicionális természettudományt képviselő szakorvos vagy, aki a szervezetben történő organikus (testi) elváltozások tüneteit gyógyítod. Én ezzel szemben, de ezt nem kizárva azt vallom,  hogy minden betegség (akár testi, akár lelki) egy segélykiáltás, egy útkeresés egy olyan megoldhatatlannak tűnő, mélyen lapuló konfliktusból, amit a beteg nem ismer fel, amit nem lát tisztán, vagy egyszerűen csak tehetetlen a megoldásában. Nehéz ezt a két szemléletet összehozni?  Bár ki kell jelentenem, ha testi tünetekkel átszövött panaszokkal keres fel engem kliens, akkor számomra is szakmai protokoll egy negatív testi státusz. Te „tudsz az én fejemmel gondolkodni”, Sándor?  

– Nem hogy tudok, de kötelező is. Az ideg- és elmegyógyászat határán állva először is engedd meg, hogy tisztába tegyek néhány fogalmat. A beteg panasza, és a beteg tünete  két különböző dolog. A panasz: amit a beteg észlel, elmond. Ez egy szubjektív csomag. A tünet: amit fizikális, vagy eszközös vizsgálattal én megtapasztalok, megállapítok, és ez objektív.  Ideális esetben egybevág a kettő. Ilyenkor könnyű dolgom van. Megvan a neurológiai diagnózis, elkezdődhet a kezelés.

– Tehát akkor van olyan eset, amikor a betegnek van panasza, de nincs ezt alátámasztó objektív tünete?

– Ilyen esetben feltételezhető, hogy a panaszok pszichés eredetűek. 

– Orvos, pszichológus számára is közös cél tehát, hogy a szubjektív tartalmakat objektivizáljuk. Segítenél összefoglalni azt, hogy milyen esetekben küldöd  például hozzám a betegeket, milyen vizsgálati kérelmet írsz? –  csak hogy az olvasók is belelássanak a közös munkánkba.

– Akkor küldök hozzád betegeket, amikor pszichoszomatikus betegség feltételezhető. Ebben az esetben lelki okokból tényleges testi betegség alakul ki. Másik eset, ha funkcionális (pszichogén) tünetképzést sejtek. Ekkor azt tapasztalom, hogy pszichés alapon a beteg a panaszait valóságosnak éli meg, de e mögött nincs szervi elváltozás. 

– Mondjuk el: mindez tudattalan és nagy szenvedésnyomással jár. 

– Pszichológiai gondolkodásban, analitikus szemléletben a betegséget úgy kezeljük, hogy jár hozzá egy elsődleges és másodlagos betegségelőny. Sándor, Te ismered ezeket a fogalmakat?

– Természetesen. Sokszor érzem, hogy betegek azért járnak vissza hozzám, mert van, aki megkérdezze, hogy van, mi a panasza. Elég számára, ha meghallgatom, és megkapja a havi gyógyszerreceptjét. Egy esemény, egy fontos érzelmi történés lehetek a magányos betegek számára. A másodlagos betegségelőny a „te asztalod”.

– Kérlek sorolj fel néhány olyan neurológia panaszt, amelyek, ha a szervi bajt kizárod, pszichogén, azaz lelki eredetűnek értelmezhető!

– Fájdalmak (fej, arc, gerincfájdalom), érzészavarok (zsibbadás, fonákérzés, érzéketlenség, túlérzékenység), motoros jelenségek (gyengeség, bénulás, izomfeszülés, túlmozgások), agyidegekre vonatkozó panaszok (látászavarok, kettőslátás, fülzúgás, nyelészavar-globusérzés), koordinációs zavarok, szédülés, beszédzavar, emlékezés-gondolkodászavar, rohamszerű jelenségek (eszméletvesztések, görcsök).

– Általánosítva mi jellemző a lelki eredetű funkcionális zavarokra? Hogyan gondolkodsz, amikor vizsgálod a beteget és feltételezed, hogy hiába keresel neurológiai betegséget, nem találsz majd. 

– Rengeteg jele lehet. Ha a panaszok szerteágazóak, színesek, néha bizarr színezetűek, erre gondolok. Ha listával érkezik a páciens, és ezek nem alkotnak egy diagnózist, szintén felmerül bennem, hogy pszichogén problémával állunk szemben. Előfordul, hogy ha egy bajt vizsgálatokkal kizárunk, a páciens gyárt helyette újabbat és újabbat. Ezt nevezzük tünetváltásnak. Sokszor a panaszok nem igazodnak az anatómia és az élettan szabályaihoz. A panaszok időbeli alakulása sem az elvárt módon történik. A pszichés eredetű funkcionális zavarokat gyakran nagyfokú stressz provokálja. Érdekes jelenség, hogy ha elterelem a beteg figyelmét, a panaszokról is megfeledkezik. Hogy nem szervi eltérésről, hanem mentális disfunkcióról van szó, az is jelzi, hogy általában a félelem erősebb, mint a testi szenvedés. Olyat is tapasztalok, elég gyakran, hogy a vizsgálati leleteket  a beteg szelektálja, ezzel manipulálni, súlyosbítani szeretné a testi státuszát. Ha negatív a vizsgálat eredménye, nem hoz megnyugvást, a beteg új orvost keres, s talán vele is bejárja azt az utat, amit velem.

– Sándor! Te tapasztalod azt a jelenséget – amit én nagyon gyakran -, hogy a betegek az interneten okosodva, a feltételezett, képzelt diagnózis után kutatva sokszor „tájékozottabban” érkeznek a rendelőbe, mint maga az ellátó? Ezt természetesen idézőjellel írom, hiszen ez nem ugyanaz a tudás, amivel egy szakember rendelkezik, ráadásul a szorongó, önmagát figyelő, fürkésző ember hajlamos arra, hogy a félelmeit mélyítő információra fogékonyabb,  és ezzel csak súlyosbítja a rossz lelkiállapotát.

– Erre egy konkrét példát mondok. Gyakran jönnek hozzám demencia „öndiagnózissal”. Ilyen esetben feltételezhető, hogy pseudo- azaz áldemenciáról van szó, hiszen ő maga észleli, vagy tapasztalja az emlékezeti problémáját. A valódi demensre mindig a környezete panaszkodik. 

– Végezetül hadd meséljek el egy közös történetünket. Néhány éve azt tapasztaltam, hogy a bal combom bőre nagy területen érzéketlenné vált. Éppen külföldi nyaralásom első óráiban voltam, a bőröndömet ki sem pakoltam. Vége a megérdemelt vakációnak – gondoltam. A legszörnyűbb neurológiai diagnózisoktól való félelem elementáris erővel tört rám. Szerencsére vannak jó barátaim, így felhívtalak Téged. Azt kérted, nagyon pontosan rajzoljam le a „néma” területet, és küldjem el e-mail-ben. Ezt megtettem, mire visszahívtál, és közölted, hogy ennek komoly szervi háttere nem lehet, mert anatómiailag képtelenség. Kérdéseid alapján hamar feltárult előtted a panaszom oka: egy 8 órás utat szűk farmerben, övvel, megállás nélkül vezettem le, a pozíció, és a ruházat megnyomott érző idegeket. 

– Most még egyszer megköszönöm Neked, hogy figyeltél akkor rám, felismerted, hogy nincs baj, csak kimerültem.  

– Az eseted tipikus. Hosszú, megfeszített munka után, nagy érzelmi nyomás alól menekülve, végre nyugalomban produkáltál tüneteket, ami ugyan valós testi szenzációra épült, de hozzátapadt a magaddal cipelt szorongásod. 

– „Doktor Úr! A maga szíve sose fáj”? – udvariasan visszakérdeznék, de erre majd válaszolsz egy kávé mellett… Köszönöm az beszélgetést!

Ha weboldalunk témáit a továbbiakban is szívesen olvasná, kérjük kövesse Támogatóként is oldalunkat.
Itt jelentkezhet:
https://mindenki.eu/tamogatoi-kor/