M.Zs., 38 éves nő
Ismerjétek meg az Ő sikertörténetét
„A nehéz út a könnyű út…” – mindig ez jár a fejemben, ha azt érzem, gyengül az akaratom, gyengül az erőm…”
Nehéz visszaidéznem a történetemet, mert már annyira távolinak érzem azt a lelkiállapotot, amiben voltam, mintha nem is velem történt volna. Pedig amikor rosszul voltam, azt gondoltam, semmi nem változik, állapotom örök és megmozdíthatatlan marad az idők végezetéig.
Egy nagyon szeretetteljes családba születtem, a szüleim vidéken egy gyárban dolgoztak, jó emberek, mindent megtettek értem, de kamaszkorom óta nem értették, mivel küzdök, mi zajlik bennem. Azt éreztem, van egy fal előttem, amin nincs ajtó a világ felé. Nálunk valahogy soha nem beszéltünk az érzelmekről, mindenki végezte a dolgát. Mint egy Csehov drámában, a felszínen kedvesen, illedelmesen beszélgettünk egymással, de a mélyben tomboltak a drámák. Apának szeretője volt, láttam őket, anya is tudhatta, bár nem beszélt róla, éjszakánként a fülemre kellett szorítanom a párnámat, hogy ne halljam a suttogásba préselt indulatos szavakat. Arról álmodoztam, hogy hamarosan 18 leszek és elhúzok otthonról, ahogy csak tudok.
Ám a születésnapomon éjjel egy semmihez nem hasonlítható félelem rántott ki az álmomból. Szakadt rólam a víz, kalapált a szívem, azt hittem kiugrik a helyéről, és lezsibbadt mind a két karom. Meghalok – kiabáltam és rohangáltam a lakásban.
A kétségbeesett szüleim a sürgősségire vittek. Alapos kivizsgálás után kiderült, hogy nincs semmi bajom. A nyugalom egy napig tartott, jött a második pánik, s mivel nálunk nem volt divat a lelki betegség, a szüleim másodjára már a pszichiátriára vittek. Akkor jól esett. Olyan félelemtől szabadítottak meg, ami szavakkal nem leírható.
Sok gyógyszert kipróbáltam, átmenetileg segített is rajtam, voltak kiegyensúlyozott életszakaszaim, de állandó kontroll, dózisemelések, dóziscsökkentések és tartós üresség jellemezte az életemet. Mint egy mókus, tekertem a kerekemet, elvégeztem egy kézápoló és műkörömépítő tanfolyamot, átköltöztem a szomszéd városba, hogy megszabaduljak a “vegyél fel sálat, mert hideg van” intelmektől, a „miért nem mész társaságba?” kérdésektől, és anya és apa fürkésző tekintetétől, hogy valóban jól vagyok-e. Beindult az üzletem, szerelembe estem, de két hónap után csalódtam és egyből hazaszaladtam. Az érintetlen gyerekszobám várt rám és rámcsukódott az ajtaja. A börtönömmé vált, ahol egész nap feküdtem, egész nap sírtam, anya tálcán hozta be és vitte ki érintetlenül az ennivalót. Volt egy rossz gondolatmenetem magamról, amit igaznak hittem, amibe beletekeredtem és meggyőzhetetlenül keseregtem a kiúttalanságon, hogy mindent elrontottam és a szüleimnek is fájdalmat okozok. Halálfélelem kínzott, de az élettől jobban féltem. Nem voltam, csak működtem és nehéz munka volt feküdni is. A napjaim elfolytak, megdermesztette izmaimat a céltalanság. Nappal felszínesen aludtam, éjjel éberen néztem a plafont. Így telt el egy egész nyár. Behallatszott, ahogy anya azt hazudja valakinek telefonon, hogy jól vagyok. Miatta döntöttem úgy, hogy befekszem újra a pszichiátriára.
Ha eddig a pokolban éreztem magam, a zártosztályon a poklok pokla nyílt meg előttem. Pedig kedves emberek vettek körül. Fájt a bőröm, ahogy a levegő hozzáért és vegetáltam, mint egy kornyadt növény, amikor egy új és jó dolgot tapasztaltam meg: a saját akaratom szerint választhattam és járhattam a nekem tetsző terápiára. Ez egy döntés volt. Saját elhatározás, egy önálló út. Én akartam festeni. Én akartam tanulni. Én örültem, ha megdicsértek és én voltam boldog, amikor kikerült a kórtermem falára az első képem. Összebarátkoztam egy képzőművésszel, a szoba- és lelkitársammal, akivel lefestettük egymást minden áldott nap, hogy milyen állapotban vagyunk. Hosszú idő után először nevettem szívből, gurgulázva, amikor a barátom vásznáról szürke bőrrel, karikás szemmel, lefelé konyuló szájjal, fiatal arcomra nem illő rút ráncokkal, beszűkült szemekkel néztem vissza magamra. Ilyen lennék? – kérdeztem, mire azt felelte, hogy egy festő mindig idealizálja a modelljét. Ekkor megértettem, megláttam, milyen állapotban vagyok. Tudatosan kerestem meg a kezelőmet rögtön a terápiás óra után, hogy ajánljon innen egy kiutat. Ketamin terápiát kaptam, ami átlendített néhány héten, de végül mindig visszazuhantam ugyanoda, ahonnan indultam. A semmibe. Az ürességbe. A kilátástalanságba. Amikor az egyetlen barátom is elhagyta az intézetet, igent mondtam az elektrosokk kezelésre. Na ezen a ponton meg kell állnom, sírás fojtogat, még most sem tudok érzelem nélkül beszélni erről. De végre voltak érzéseim. Fájt, hogy elhagyott, fájt, hogy egyedül maradtam, és rájöttem, hogy egész életemben egyedül voltam. Az első kezelésre könnyen, lazán, reményekkel telve mentem, mert nem tudtam, mi vár rám. Vágytam arra, hogy végleg üssék ki belőlem a szomorúságot.
Amikor az ébrenlét és a tudatom között lebegve megéreztem, hogy megszűnhetek, ilyen lehet a halál, akkor határoztam el megmásíthatatlanul, hogy nem akarok pszichiátriai beteg lenni, mert ez is egy halál. A lélek halála. Ez egy döntés volt. Egy pillanat. Egy érzés. Egy út, amire akkor ráléptem.
Ám az utam nem volt olyan könnyű, mint a légből kapott az elhatározás. Egy évig jártam pszichológushoz. Én választottam meg, ki legyen a szakember. Nem csak beestem valahová, ahogy eddig, hanem körbejártam a lehetőségeket, érdeklődtem, meggyőződtem arról, kire van szükségem, kivel szimpatizálok. Kezembe vettem az életemet. Kezdetben heti két pszichoterápiás ülés volt, amit vártam, amire készültem, és ami feltöltött a következő találkozóig. Álomnaplót kellett írnom, rajzolnom, jegyzeteket készítenem. Volt egy folytonosság az életemben, egy kapaszkodóm. Fokozatosan, nagyon óvatosan, pszichiáter támogatásával csökkenteni kezdtem az antidepresszívumokat, észre sem vettem, hogy egyszer csak nem szedtem tovább. A gyötrő, élet értelmét feszegető kérdéseim a fejemben maradtak, sokáig kínoztak még, de nem megszabadulni akartam tőlük, hanem megválaszolni azokat, és másképp viszonyulni hozzájuk. Nehéz volt megtanulnom, hogy nem akarok szégyenkezni a pszichiátriai kezelés miatt, és arra is rájöttem, jó volt valamire. Kikerülni, megmenekülni a pokolból: felemelő érzés.Most mindent megragadok, ami örömöt jelent. Tanulok, olvasok, vállalkozásba kezdtem. Szalont nyitottam a fővárosban. Figyelek a vendégeimre, cserébe ők is figyelnek rám. Minél több energiát fordítok a világra, annál több erőt kapok vissza. Megtanultam, hogy a pillanatnyi állapotom nem örökérvényű és nem végleges. Lehetek néha szomorú, és ennek véget vet egy új nap, egy új találkozás, egy új feladat. Jógázni kezdtem, mert eljött az idő, hogy a terápiának vége, így a saját belső harmóniámat kell megteremtenem és megtartanom. Ahogy a szüleimről, a terapeutámról is le kell válnom. A záró ülésen sírva fakadtam: tényleg el kell búcsúznom a pszichológusomtól? Megnyugtató választ kaptam tőle. Minden, amit közösen megéltünk, amit megtanultam tőle, az már az enyém. Az életre való képességem nem az ő érdeme, hanem a saját erőm. Így van. Viszem magammal a mondatát, és érzem, ma már élvezem, hogy „a nehéz út a könnyű út”.
Amennyiben Ön magára ismer, vagy hasonló problémával küzd, kérjük forduljon szakemberhez segítségért!
Ha weboldalunk témáit a továbbiakban is szívesen olvasná, kérjük kövesse Támogatóként is oldalunkat.
Itt jelentkezhet: https://mindenki.eu/tamogatoi-kor/
Köszönjük! Beszéljünk róla, vigyük hírül közösen!
